Bajkál-tó

Oroszország - Ljudas, .............! Ez árulás...! Miért kellett nekem ide felkapaszkodnom!? Az ösvény elfogyott, csak egy üres remetelak van itt, meg negyed kiló só és három szem krumpli. Egy frászt! Nem fordulunk vissza. Megyünk tovább, előre, ahogy bírunk. 

- De Dzsula! Hát nem szép ez itt!? Nézz körül... Szlusaj! Ez a tajga. Itt élnek a medvék!

 

Egy meredélyen állunk, a hegyi folyónak csak a zúgását halljuk, előttünk keresztben két kidőlt feketefenyő, a talaj nedves, gyökerektől duzzad, páfrány öleli a térdem, van közte csalán is, meg málnabokor... egy burunduk viharzik tova, hátrahagyva a tobozát, zöld hernyó viteti magát a karomon, sárga pólómat egy szitakötő rágja... a szúnyogokra rá se hederítek. Öreg és fáradt vagyok. Pedig állítólag süt a nap, és Buhara, a hegy szelleme jótékony mosollyal kíséri utunkat.

 

(Zoli vagy háromszáz méterrel feljebb, a folyó partján kézből kézbe két királyt és egy hetest oszt Ildikónak, a turn egy bubi, a végső lap pedig egy ász. Zoli nyer, kever és oszt... ha csak egy villanásra is megállunk, nem lihegnek... azonnal pókereznek. )

 

A nagy szellem tényleg kegyes. Lehetne legyes is, meg kullancsos, küldhetne ránk vihart - háromnapos esőt, de nem. Ha villámlani vagy csöpörészni támad kedve, azt mindig este vagy éjjel teszi - reggelre lenyugszik, legfeljebb néhány setét felhővel ijesztget. A dörgést a tajgalakókra hagyja. Akik puskával járnak, esetleg marokfegyverrel, s olykor békésen fényképezik a messziről jött idegent…

 

Na ja, a tajga az ember barátja. Már azon fajtájának, akinek elege van az emberiségből... Van, aki menekül, jobb napok várnak rá itt, mint a rács mögött. S akad, aki a szibériai természetközeli szegénységet és lukas civilizációt is soknak tarja, beveti magát a vadonba. Remeteként él. Kést se visz magával. Hurokkal fogja az állatokat. Pattintott kövekkel faragja a lándzsáját, évente egyszer lemegy a faluba sóért, gyufáért. Csak a nyomait láttuk egyiküknek, Ljudas mondta, tavaly még találkozott vele, most feljebb húzódott.

 

Sok a turista. A turista itt onnan ismerszik meg, hogy helybéli, legalább tizenhat éves, szőke, papucsban jár, vállán puskával.

 

A Bajkál-parti Vidrinóban lakik, gyerekkorában azzal szórakozott, hogy tud-e a folyó menti köveken a sodrásnál gyorsabban futni. Szerez egy fegyvert meg egy üveg vodkát, bevágja magát hét végére a tajgába, tanyát ver egy tó vagy a folyó partján, nappal napozik, járja a természetet, mosolyog az idegenre, előkapja a fényképezőgépét, kattintgat, este iszik, és húzza a ravaszt, alig egy kilométerre táborunktól. Két éjszakát töltöttünk egy tó partján, mind a kétszer fegyverropogás hasított a napnyugta csendjébe, némi üvöltözéssel elegyítve.

 

(Magam, aki a hetedik kerületben nőttem fel, rá se hederítettem az ismerős zajokra, de Zoli kétszer is eltévesztette az osztást...)

 

A Bajkál-tó déli oldalán, Vidrinóból indultunk felfelé, a Sznezsnaja folyó mentén a Coboly tavakig, féllépésnyi széles, mocsaras, sziklás, tűleveles ösvényen haladva - tizennyolc kilós hátizsákkal, imbolyogva. Ha megszomjaztunk, ittunk a folyóból, ha megakadtunk, átkeltünk rajta, s ha megizzadtunk, lemostuk magunkat metszően hideg vizében... a tóban fürödtünk is, 14-16 fokos vize üdítően hatott - utána.

 

Timur, Dimitrij és Oleg három napja várták már, hogy apadjon a folyó, hogy átkelhessenek rajta, amikor táborukhoz értünk. Békés-fázósan ültek a tűz körül, egy üveg vodka, egy héthúrú gitár és egy kétcsövű puska társaságában. Ljudas kiokosította a társaságot. Itt sohase lesz olyan sekély a víz, hogy biztonságosan túljussanak rajta. Másnap együtt mentünk tovább, vagy egy kilométert felfelé, egy gázlóhoz, itt csak derékig ért a víz, s a sodrás ellenében egymásba kapaszkodva keltünk át a túlpartra. Timur és csapata rögtön vissza is fordult... majd átjönnek, estefelé, málhástul.

 

 

Mentünk tovább. A medvék és kőegerek birodalmába. Egy tisztáson verünk sátrat, patkány nagyságú kőegerek rohangásznak a bögrék s lábasok között, különös, visító hangjukra alszunk el, élelmet nem hagyunk bent a ponyva alatt, mert a végén még egyikük berágná magát hozzánk az éjszaka…

 

Későn ébred a nap. Alszik a tábor még, amikor egészségügyi csomagommal egy közeli sziklás felé botorkálok. Nekiveselkednék, amikor fura hangot hallok. Valaki közeledik.

 

Egy hajnali remete. Várok egy kicsit. Szuszogás hallik fölülem, lassú, imbolygó mozgás zaja. A francba! Ez csak medve lehet. Megnézzem!? Északi a szél, nem foghat szagot, de inkább lassan lehúzódom a táborba...

 

(Idehaza egy burját szószedet segítségével közcímet eszkábálok, aztán már ekként mesélem a történetet: Balbagar khün találkozása bartakhival. Balbagar khün: medve vagy nagydarab, szőrös ember és bartakhi: medve.)

 

Mikor Ljudas felébred, mesélem, mi történt, s már várom, hogy hátba vereget, és kinevet. De nem. A sziklák fölötti, hegyoldali tisztásra mutat. Az ott a medvék birodalma. Nem szabad felmenni. Ha messziről látja meg az embert, mordul egyet és továbbáll, nagyon ritkán merészkedik a tábor közelébe. Jobb, hogy nem voltál kíváncsi, mondja Ljudas, és egy marék mazsolát szór a kásámba...

 

Szása u Kása mennek az erdőbe. Szembejön velük a rántott hús sült burgonyával, nyomukban meg az uborkasaláta... Ezt a mesét soha sem mondtuk végig. A hetedik napon kezdtük, a tizedik zabkásaadag után. Ljudas nem értette a mesét. Imádja a zabkását, meg a hajdinát, és különben is reggelire tejbegríz volt, este meg hal. Fia, Igor fogott három húszdekás omolt, azt nagyjából kibelezte, nyársra fűzte, és tűz fölé rakta. Én ettem belőle, Pál, az orosz összekötő dicsérte, Zoli, az elmebajnokság nyertese inkább osztott magának egy fullhandot, Péter, a csapattárs teát ivott, mert kapart a torka, Ildikó, a felesége pedig behúzódott a sátorba, így aztán senki se látta, amikor az egyik omol rám kacsintott....

 

A tajgában magokat kell enni, gyümölcsöt, málnát, halat, teát cukorral, szénhidrátot, magyarázza Ljudas. Könnyű, de energiadús ételeket. Bence, a fotósunk bólogat, majd hátizsákjából előveszi norvég energiazacskóját, forró vizet önt belé, s villája szélére tűzve időnként felmutat egy-egy nagyobb húscafatot... Ljudas azt ajánlja, ha húsra vágyunk, fogjunk magunknak burundukot, magnak meg ott a kedr, a medve se veti meg. Mókust nem eszünk, jelenti ki Bence, csak fotózzuk. A kedr egész kedves étel, a cirbolyafenyő tobozából kibontott magot úgy kell kettéroppantani, mint a szotyolát, az íze azonban más...

 

(A burunduk kétvödörnyi hibátlan magot ás el magának télire, valamely fa tövében. Ha a medve megtalálja, kiássa, és mind megeszi. Amikor a burunduk hazatér, s látja a kárt, bánatában öngyilkos lesz, szemből nekiszalad egy villa alakú, szűk ágnak, beszorul a feje, s ott pusztul el... Aki nem hiszi, járjon utána.)

 

Amikor leértünk a tajgából Vidrinovkába, sötét felhő jelezte, épp ideje volt a tűlevelű őserdőt elhagyni. Amúgy nedves, párás vidék ez, nem az a dolga, hogy hétágra süssön a nap... Esett is harmadnap reggelig. Időt hagyva az elmélkedésre, s arra, hogy rendezzük sorainkat. Este egy közeli bárd fogadott a kertjében. Tüzet gyújtott a ponyva alatt, halat és cári gombát ettünk, saját dalait énekelte, faragványait mutatta s egy színes albumot, amelyből kiderült: télen szobrászkodik, egy nemzetközi versenyen második lett a Kisember álma című jégszobrával. De ez mindegy is volt, felváltva hallgattuk, mert a lényeg ott állt a kert hátsó felében. (Na nem, félreértik!) Az orosz bárd bányjája, vagyis házi gőzfürdője egy tüzesen forró katlannal, egy elmélkedő pihenésre alkalmas szobával s egy külső, jéghideg vízzel teli medencével aratta a legnagyobb sikert.

 

Reggel - ha már így túléltük a tajgát - próbára tettük a szibériai műutat. Irány Olhon szigete, a burjátok misztikus földje, minden sámánok otthona. Ötszáz kilométer várt ránk, a tempóról már volt fogalmunk. Érkezésünk után ugyanis Ljudas két napot adott az időeltolódás miatti átállásra, s elvitt bennünket a mongol határ közelébe, a Szajan hegység lábához - a völgy maga akkora, mint a Bajkál - s a legenda szerint 1919 táján Kolcsak admirális itt rejtette, ásta el a cári kincsek egy részét. Kincsvadászokkal nem találkoztunk, egy hosszú s tűrhető út vezetett a nyírfák mentén a semmibe - itt szállították hajdan a Kínából s Mongóliából származó prémeket, bundákat, egykor a csempészek is e tájon át jártak át a túloldalra. Most a tehenek uralják az utakat.

 

Ha kedvük tartja, megállnak az út közepén, összeakaszkodnak, vagy letelepednek kérődzni. Mi is megálltunk egy folyó közelében, ahol egy csőből éltető gyógyvíz tört elő sugárban, Ljudas tíz perc lubickolást engedett, merthogy a víz kiveszi az erőt az emberből. Visszafelé elpilledtünk, el is aludhattunk volna, de az orosz utakon ezt nem lehet.

 

(A Szelenga-deltáig vezető 261 kilométert hét és fél óra alatt tettük meg. Főúton. Erre járnak a bérsofőrök is, Vlagyivosztokból hozzák-viszik a japán autókat. Oldalukat ragasztóval borítják, hogy ne sérüljön a karosszéria, némelyik 100–120 kilométerrel is száguld, öreg japán autónk megelégszik a tartós nyolcvannal. Ahol elfogy vagy gödrössé válik az út, negyvennel. A kormány jobb oldali, így aztán, ha egy teherautót előzünk, ki kell mennünk a szemközti sávba, hogy eldőljön, mehetünk-e, vagy rögtön húzódjunk vissza...)

 

Az orosz utakon csak Ljudas képes elaludni. A baj az, hogy ő a sofőrünk. Ha betonutat lát, először bepárásodik, majd lecsukódik a szeme... Unalmas az országút –mentegetőzik, csak a forgalomra figyel, a gödrök s kövek kikerülésére nincs ereje. Állandóan szóval kell tartani, hogy úgy érezze, történik valami érdekes is, amíg vezet. Péter, utóbb, azt mondja, ő egy percig se idegeskedett, hisz az öreg autón nem volt egy karcolás sem. Karcolás tényleg nem. De a bal hátsó felfüggesztés kopogott, a kipufogó leszakadt, s egy defekttel indítottunk...

 

Irány Olhon szigete. Étrendünk is megváltozik, ebédelünk az útmenti fogadókban: pozüt vagy bozét eszünk, szoljankát vagy csebureket. A pozüval való első találkozás megrázó.

 

De előtte ide írom a burját változatát: a birkahúst apróra vágva tésztába formázott, öklömnyi gombócokban párolják. A birkahúst disznóhússal keverik, ettől lesz jó zsíros, sőt a burjátok kedvenc szibériai csemegéjét, a vadhagymát is belevágják. A bozé esszenciája a tésztabugyorból kihörpintett bozé leve. Erről azt kell tudni, hogy a nyugati burjátok szerint a keletieké, a keletiek szerint mongol étel, a mongolok szerint meg Kínából érkezett...Tehát a pozü bugyrát foggal alul ki kell harapni, kihörpinteni a húslevet, majd enni a tésztás darált húst. Pompás eledel... kivált, ha éhes az ember. S ha nem egy burját húsbolt mellet árulják. A húsbolt három hokedli az út mentén. Rajta a sötétvörös tehén- és birkahús, lehet vágatni belőle...

 

(A út menti pozüárus megesküdött, hogy nem a szomszéd húsboltban vette a tölteléket, de az is lehet, azért ingatta a fejét, mert nem értette, hogy mit kérdezek.)

 

A cseburek ugyancsak darált hús, tésztában, de legyező alakba összehajtva s kisütve. A szoljanka meg leves. Csukott szemmel kell enni, mert mindent beletesznek, amit a konyhában találnak, de az íze valóban isteni.

 

Olhonra menet kisimul az út és a táj, de ahogy feltűnnek a nyírfák, úgy ritkul a beton... Időnként elfogy az út, aztán gondol egyet, s egy darabig tükörsimán folytatódik.

 

A sziget első, nyugati fele sivatagosan kopár, aztán mintegy varázsütésre feltűnnek a fenyőerdők. A sziget a burjátok élettere, komp visz át, ingyen és bérmentve! Nem az állam fizeti, épp ellenkezőleg, a szigetlakó burjátok döntöttek úgy, majd ők üzemeltetik a kompot, így legalább senki nem lophatja szét vagy el. (a jegy árát a szigeten költve, amúgy is megtérítik a látogatók).

 

Huzsir falut a sámánok lakják. Ezt onnan tudjuk, hogy mobilunkon 10-es a térerő. Másutt a semmi és nulla között mozgott. Véletlenül vesszük észre, miként a villanypóznára írt cetlit is, internet percenként 35 rubelért, Szásánál este 18-21 között, a Bajkalszkaja út 42.-ben.

 

( Szása tízszeres haszonnal dolgozik, teheti, gazdagabb oroszokat s kíváncsi németeket is vet erre a jó sors...)

 

Huzsir a sámánszikláról híres, a szovjet időben többször fel akarták robbantani, aztán meg egy vállalkozó éttermet emelt a közelébe, oda, ahol hajdan az állatáldozatokat mutatták be, s ahová minap egy nyolcadíziglen sámán is ellátogatott az éj leple alatt - egy kilencedíziglen sámánasszony szellemét idézve meg. Az asszony kétszázötven éves, sírját évekkel ezelőtt találták meg, karpereceit, kultikus tárgyait s lovának szerszámait a múzeumban őrzik. Mondják, vihar volt azon az éjjelen, s a tárolóban őrzött karperecek reggelre mágikus formában rendeződtek.

 

Az étterem pedig egy sámáni intésre vagy egy burját gyufának köszönhetően, de leégett. Nem illett ide - nyugtázták a falubéliek a történteket. A sámánszikla túloldalán egy igazi beach – kék hullámok terítik szét az apró, homokszemnyi kavicsokat, a sárguló part mögött fenyőligetek. A tó vize itt igazán meleg. Eléri a 17 fokot is.

 

A sziget védett. Felfuvalkodott dácsáknak nyomát se látni. Eredetileg burjátok lakták, de hajdan ide száműzték a másként gondolkodókat, s amikor már szabadon mehettek volna haza, nem volt hová. Maradtak. A pásztorkodás, a halászat s egy halüzem biztosítaná a megélhetést.

 

És az éledő idegenforgalom. A földművelés minden burjáttól fényévekre áll. Még a cipőjük is fel - s visszafelé kunkorodik, nehogy megbotolván, akaratlanul is megműveljék a földet. Traktort egyet láttam az egész szigeten, de legyintettek rá, árva orosz a lelkem...

 

Szergét annál többet. Néhol, egyedül árválkodik, másutt kultikus ligetet jelöl. Sámánok állították, szalagok fonják át. Az eredetileg lókötőkaró egy-egy nemzetség eredetét jelöli. A szerge mindig három világot köt össze: teteje a felső szellemeket, közepe a középső világot, töve pedig az alsó világot jelképezi... A sámán biztos jele - ahogy a hajdani táltosvilágban - a foggal születés vagy a fölös ujjal való megjelöltség. A hatodik ujj a legerősebb. (Ady Endréről is azt tartják, hogy az egyik kezén egy ujjcsonk volt születési jegyként...)

 

Ljudas betereli a népet a sámánszikla barlangjába, a bejárat szűk, folyosója meg keskeny, jóllakottan nem is lehetne átalférni rajta - de aki belép, kívánhat valamit, s ha megérdemli, teljesül is. Hm. Este zabkását ettünk, s vártuk a vihart. Ha a túlparton fehér csík húzódik a hegyek lábánál, s a tó közepe feketéllik, vihar lesz. Volt is, de csak a szélét kaptuk. Mutatóba.

 

A burjátok nem szeretik a messziről jött idegent. Egykor az államhatalom most meg a pénz uralkodik felettük. Hiába magyarázzuk, őseink táltos hite mennyi rokon vonást mutat, s a közeli Barguzinban (tán vagy nyolcszáz kilométerre ide) raboskodott és halt Petőfi Sándor (vagy sem) - nem hatja meg őket. Fejtegetésem is a táj szépségébe hal, pedig olvastam volt, miszerint a burjátoknál a sámán neve bö, s ez biz a mi bűbáj szavunk rokona.

 

Közönyösen bólogatnak, hagyj itt egy kis pénzt a boltban, aztán eredj békével az utadra; bűbáj ide vagy oda, maradjunk annyiban : báj, báj, Dzsula.

 

Foto: Máté Bence. Szöveg: Mezővári Gyula 

 

Betöltés...
(3)
Pozitív értékelés (3) Negatív értékelés (0)

Ez is érdekelhet: